Ma nagyon meglepő lenne, ha egy vállalat, egy iskola, egy közintézmény, hatalmas, több ember magasságú, megmozdítani is nehéz, tíz centis vastagságú faajtót rendelne az épület reprezentatív bejárati ajtajának. Meghökkennénk ezen az ötleten, s azonnal azt számolgatnánk, mennyibe is kerülhetett ez. Ugyanezt nem kérdezzük meg egy hatalmas automatikus fotocella által működtetett üvegajtó láttán, amelynek a méretei ugyanakkorák, mint a régi faajtók. Mi már a reprezentatív faépítészet utáni korszakban élünk, amikor a hatalmas faajtók, lakáson belül lévő, fából készült falak csodálkozást keltenek bennünk.
Menjük vissza abba a korba, amelyben a fa volt a reprezentáció, a hatalom, a presztízs, az ámulat tárgya. Ez még a szintetikus kor előtti időszak volt, amikor a városi emberek hatalmuk, sikerük és a közintézményektől elvárt presztízs megmutatására ámulatot keltő, óriási faajtókkal, kézműves módon megformázott díszítő elemekkel kápráztatták el saját magukat.
A kőépületek szemet gyönyörködtető díszítésére használták a fát az épületeken kívül, s a városokban elvesztett természetesség megteremtésére hívták segítségül a fényűző vastagsággal, méretekben és mennyiségben legyártott fabelsőket, amelyek tárgyalók, nappalik, fogadószobák belső terét borították – szó szerint faltól falig.
A 19. század és 20. század fordulójától a 20. század harmincas éveiig volt az utolsó időszak, amikor a fa hatalmas méretekben reprezentálta a tervezők elképzeléseit a nagyságról. A fa már osztozott az üveggel, s a fémdíszekkel, de még a történelemben utoljára meghatározó emléke maradt a korszaknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése